A bányászváros határában, egy szögesdróttal övezett területen, egy őrtoronyból és egy gránittáblából álló emlékművet avattak fel pénteken az 1956-ban megszűnt, Kocsedónak nevezett, volt XVIII-as aknai rabtáborra emlékezve.
Az emlékmű avatása előtti köszöntőjében Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára kiemelte: „ahogy az Alaptörvény is fogalmaz, bűnöző szervezetek voltak azok, melyek Magyarországot a szovjet rabigában 1945 után 1990-ig irányították és kormányozták”.
A politikus hangsúlyozta, hogy a kormánynak fontos volt a történelmi igazságtétel, és az áldozatok kárpótlása. „Idén a kárpótlási nyugdíj kiegészítéseket hatvan százalékkal emeltük, jövő év január elsején további negyven százalékkal emelkednek, így a kommunista rendszer áldozatainak nyugdíj kiegészítése két év alatt megduplázódik” – fogalmazott.
Rétvári Bence hozzátette, az 1956-os forradalom nemzeti büszkeségünk alapja, mert a magyar nemzet saját függetlenségéért szembe tudott szállni az akkori kor legerősebb hadseregével. Az ötvenhatos forradalmárok mindenki számára példaképek lehetnek.
„Emlékeztessen ez az emlékmű a szabadságért meghurcoltakra, a ma már érthetetlenre, hogy orvosok, értelmiségiek, mérnökök, papok és munkások nyomora lett ez a hely a hazaszeretetért, a szabadságszeretetért” – hangsúlyozta Czunyiné Bertalan Judit, a térség országgyűlési képviselője.
A hazai kényszermunka csúcspontján, 1953. június elején a letartóztatottak, internáltak és katonai elítéltek összlétszáma mintegy 40 ezer volt. A tatabányai szénmedencében több bányaüzemben is dolgoztattak rabokat. Oroszlányban 76 őr és 1196 kényszermunkás tartozott a munkahely-parancsnokság felügyelete alá.
Az oroszlányi volt XVIII-as aknai rabtáborról, a Kocsedóról kevés dokumentum található a hazai levéltárakban. Nem ismert a parancsnokok neve, az őrszemélyzet és a fogvatartottak névsora sem, viszont az bizonyított, hogy a tábor még 1956 októberében is működött. A forradalom hírére a még mindig kényszermunkát végző rabok kitörtek a létesítményből. Szabadulásuk után egy részük Tatabányára ment, majd a Csolnokról szabadult kényszermunkásokkal együtt harcoltak a forradalomban.
Az emlékmű az 1956-os Emlékbizottság támogatásával valósult meg.
Forrás: MTI
Fotó: Czunyiné Bertalan Judit Facebook oldala